Kertes házban élünk, nagycsalád vagyunk. Akkor döntöttük el, hogy elköltözünk, amikor a negyedik gyerekünk iskolás lett, és már nem fértünk el. Ennek már lassan két éve, és a szomszédságunkban élő idősebb házaspár egyszerűen megkeseríti az életünket. Nem túlzás ha azt mondom, hogy mindenbe beleszólnak. Pontosabban kifigyelnek, aztán megkeresik az adott szituációban azt az egy pontot amibe beleköthetnek. Volt, hogy a saját udvarunkban grilleztünk, átjöttek a barátok, rokonok. Még csak hangosak sem voltunk, de ha szólnak, hogy halkabban legyünk, megtesszük. Viszont ahelyett hogy szóltak volna, a "kedves házaspár" férfi tagja dúlva fúlva kijött, és lelocsolt minket a kerti locsolóslagjával, hogy most már maradjunk csendben, mert ők pihenni szeretnének. Zavarja, ha a két kisebbik gyerekem hangosabban focizik kint az udvaron, szól, ha a kutyánk megugat egy biciklist, sőt meg is fenyegetett már, hogyha ugatni hallja, elteszi láb alól. A nő folyamatosan megy, pletykál rólunk. A legidősebb lányomat aki most 17 éves, elhordta mindenféle c*fkának, mert a barátja néha itt van nálunk. Egyszer a gyermekjólét is kijött hozzánk, egy névtelen bejelentésre hivatkozva, mondván mi veszélyeztetjük a gyerekeink testi épségét, és nem figyelünk oda rájuk. A konkrét ok az volt, hogy a 14 éves lányunkat el mertük engedni egyedül a szomszéd utcában lévő iskolájába egyedül. Persze tisztáztuk a helyzetet, és ők is tanácsolták, hogy kezdjünk ezzel valamit, de nem tudom mit lehetne. Én is és a férjem is próbáltunk velük beszélni. Szépen is, csúnyán is. Semmi sem hat, és még csak az okát sem értjük miért szúrjuk ennyire a szemüket. Gondoltam felteszem itt a kérdést, hátha volt valaki hasonló rossz helyzetben, mert most már lassan ott tartunk, hogy kétszer át kell gondolnom, mit merek csinálni a saját udvaromon. Az örökös vita, az az autónk. Ugyanis úgy van a házuk, hogy a konyhaablakuk pont a garázsunk fele néz, ami oldalról nyitott, tehát csak teteje van. És ha a férjem beáll a garázsba, akkor pont a konyhaablakuk elé parkol, mert nem tud máshova. Örökös vita, hogy szerintük elfogja a konyhájukból a fényt az autónk. Egyszer ki is nyitották az ablakot, és nagyon okos módon megdobálták a kocsit tojással. Már kezdünk mindannyian belefáradni ebbe. Mit lehetne tenni?

20 éves vagyok, egyetemista és van egy húgom aki 18 éves most végzős. Annak ellenére hogy ő a fiatalabb amióta csak élek őt kezelik felnőttként, amit azért nem értek, mert olyan gyerekes h*lyeségei vannak, hogy égnek áll az ember haja tőle. Például 16 évesen már volt rendőrségi ügye mert jó poénnak tartotta az i*ióta barátaival együtt, hogy elkössenek egy autót, aminek természetesen az lett a vége, hogy megszólalt a riasztó és este tízkor a rendőrök hozták haza. Természetesen ez érettségi szünetben történt, ami csak neki volt szünet én épp akkor érettségiztem, és a szüleimet épp az kötötte le, hogy a húgomat kimossák a sz*rból. Ennek ellenére ez 2 nap múlva el volt felejtve és nyáron már mehetett külön nyaralgatni ugyanazokkal a barátaival akiknek a rendőrségi ügyet köszönhette. Én próbáltam már beszélni a szüleimmel, hogy nem értem miért néznek el neki mindent, engem meg már elővettek azért is, mert az egyik érettségi tárgyam nem úgy sikerült ahogy szerették volna. Válasz: eltúlzod. Mindig ez a válaszuk, de nekem egyszerűen rosszul esik. Olyan, mintha a húgom lenne a családban az isten még úgy is, hogy hibát hibára halmoz. Az egész rokonság őt tutujgatja ha látogatóba megyünk, tőlem maximum megkérdezik hogy megy a suli, és ennyiben kimerültem, mintha ott sem lennék. A húgom meg körbe van ugrálva, mesél, mindenki csupa füllel hallgatja. Még a saját ballagási ünnepségemen is őt ülte körbe mindenki és rendesen küzdenem kellett hogyha hozzátettem valamit a témához, akkor engem is meghalljanak. A nagyszüleim is jobban szeretik a húgomat, karácsonykor például hallottam, hogy a papám kint a garázsban mondta neki, hogyha sikerül eladni a Balatoni hajóját amit már nem használ, akkor abból a pénzből vesz a húgomnak egy autót. Amit nem sajnálok tőle, nem erről van szó, de rosszul esik annak fényében hogy engem van hogy még szülinapomkor is elfelejtenek felhívni. Mintha ennek a családnak nem is léteznék.Eljöttem egyetemre, tanulok, azt hittem ha viszem valamire, ha kicsit többre viszem mint a húgom, akkor végre elismernek, de nem így lett. Nem otthon lakom már, hanem albérletben, de ha mondjuk felhívom anyát vagy apát, akkor nem rólam érdeklődnek hogy hogy vagyok, hogy megy a suli ( az első pár hónapban depressziós voltam, mert úgy éreztem magamra maradtam és nincs senkim) hanem 10 percig azt hallgatom, hogy a húgom a pasijához költözött és milyen jó hogy ennyi idősen már ügyesen a talpára állt. Azt is elnézik neki, hogy esze ágában sincs egyetemre menni, ő kitalálta, hogy a pasijával szintén, kiköltöznek majd külföldre ha leérettségizett és ott jól megszedi magát. Engem persze anya egyből leszúrt, hogy miért nem tanulok jobban, és minek vagyok akkor az egyetemen, ha nem a tanulásra koncentrálok, csak azért mert most félévkor nem lett meg egy tantárgyam. Szóval teljesen el vagyok keseredve, egyedül érzem magam, és nem tudom mi lehet velem a baj, ami miatt rajtam kb. mindenki keresztül néz.