Velem van a baj?

20 éves vagyok, egyetemista és van egy húgom aki 18 éves most végzős. Annak ellenére hogy ő a fiatalabb amióta csak élek őt kezelik felnőttként, amit azért nem értek, mert olyan gyerekes h*lyeségei vannak, hogy égnek áll az ember haja tőle. Például 16 évesen már volt rendőrségi ügye mert jó poénnak tartotta az i*ióta barátaival együtt, hogy elkössenek egy autót, aminek természetesen az lett a vége, hogy megszólalt a riasztó és este tízkor a rendőrök hozták haza. Természetesen ez érettségi szünetben történt, ami csak neki volt szünet én épp akkor érettségiztem, és a szüleimet épp az kötötte le, hogy a húgomat kimossák a sz*rból. Ennek ellenére ez 2 nap múlva el volt felejtve és nyáron már mehetett külön nyaralgatni ugyanazokkal a barátaival akiknek a rendőrségi ügyet köszönhette. Én próbáltam már beszélni a szüleimmel, hogy nem értem miért néznek el neki mindent, engem meg már elővettek azért is, mert az egyik érettségi tárgyam nem úgy sikerült ahogy szerették volna. Válasz: eltúlzod. Mindig ez a válaszuk, de nekem egyszerűen rosszul esik. Olyan, mintha a húgom lenne a családban az isten még úgy is, hogy hibát hibára halmoz. Az egész rokonság őt tutujgatja ha látogatóba megyünk, tőlem maximum megkérdezik hogy megy a suli, és ennyiben kimerültem, mintha ott sem lennék. A húgom meg körbe van ugrálva, mesél, mindenki csupa füllel hallgatja. Még a saját ballagási ünnepségemen is őt ülte körbe mindenki és rendesen küzdenem kellett hogyha hozzátettem valamit a témához, akkor engem is meghalljanak. A nagyszüleim is jobban szeretik a húgomat, karácsonykor például hallottam, hogy a papám kint a garázsban mondta neki, hogyha sikerül eladni a Balatoni hajóját amit már nem használ, akkor abból a pénzből vesz a húgomnak egy autót. Amit nem sajnálok tőle, nem erről van szó, de rosszul esik annak fényében hogy engem van hogy még szülinapomkor is elfelejtenek felhívni. Mintha ennek a családnak nem is léteznék.Eljöttem egyetemre, tanulok, azt hittem ha viszem valamire, ha kicsit többre viszem mint a húgom, akkor végre elismernek, de nem így lett. Nem otthon lakom már, hanem albérletben, de ha mondjuk felhívom anyát vagy apát, akkor nem rólam érdeklődnek hogy hogy vagyok, hogy megy a suli ( az első pár hónapban depressziós voltam, mert úgy éreztem magamra maradtam és nincs senkim) hanem 10 percig azt hallgatom, hogy a húgom a pasijához költözött és milyen jó hogy ennyi idősen már ügyesen a talpára állt. Azt is elnézik neki, hogy esze ágában sincs egyetemre menni, ő kitalálta, hogy a pasijával szintén, kiköltöznek majd külföldre ha leérettségizett és ott jól megszedi magát. Engem persze anya egyből leszúrt, hogy miért nem tanulok jobban, és minek vagyok akkor az egyetemen, ha nem a tanulásra koncentrálok, csak azért mert most félévkor nem lett meg egy tantárgyam. Szóval teljesen el vagyok keseredve, egyedül érzem magam, és nem tudom mi lehet velem a baj, ami miatt rajtam kb. mindenki keresztül néz.