Hátha valaki volt már hasonló szituációban… Valószínűleg elválunk …van 2 kicsi gyerekünk. Ő mindenáron azt szeretné hogy itt maradjunk külföldön mert itt láthatja a gyerekeket , es itt van az életünk. A gyerekeknek itt van egy olyan jövőjük ami biztos. Egyenlőre itthon vannak velem a gyerekek mert kicsik. Ha Magyarországon beadom a válást és van ottani lakcímünk akkor nem kötelezhet hogy visszajöjjünk Németországba igaz? Én is szeretném hogy láthassa a gyerekeket de nekem nincs kint senkin se segítségem se társaságom se barátaim akikkel szoros lenne a kapcsolat csak ő volt nekem …és nem szeretnék ott élni úgy hogy ő bármikor beléphet az ajtón. És látom hogy hogy él hisz megkapott mindent a két gyereket engem mint cseléd akihez bármikor betoppanhat és a nőt is akiről nem akart lemondani amikor megkértem hogy válaszon. Nekem fel kell dolgoznom azt hogy elveszítettem és ha bármikor látom hogy ő boldogan éldegél és én egész nap csak a két gyerkőcnek gügyögök és senki máshoz nem szólhatok max a játszótéren … hát be fogok osztani. Haza akarok menni!

2 éve váltam el, szerencsére közös gyerek nincs, de életem negyede elment egy olyan kapcsolatra, aminek sok értelme nem volt és folyamatosan megtagadtam magamtól mindent, ami addig a személyiségemet jelentette. Feladtam a jövőmet, vidékre költöztem, a szakmámmal ott nem jutottam egyről a kettőre. Hiába volt jó a szociális háló és hiába éltünk jól, nem akartam tovább úgy és ott maradni és stagnálni egy langyos pocsolya szerű kapcsolatban. Azóta, hogy eljöttem, nem tudom szeretni és tisztelni magam. Hogyan szeressem meg magam újra?

Nem szeretném az élettörténetem leírni, mert nem tragédia, de egy éve elváltam. 34 éves nő vagyok, van egy 5 éves kisfiam. A gyerek apjával már csak haverok voltunk a végére és közös megegyezéssel randizni kezdtünk két éve, majd egy éve elváltunk, mert lettek párjaink. A legényke velem él, heti 2-3 éjt alszik az exemmel, mondhatni, közös a felelősség, de csak én vagyok az anyja. Az apja a buli, szórakozás, lazaság, de amúgy anyás. Szerencsére pont abban a korban van, hogy talán megértette, de az intenzív szülői jelenlét megvan mindkettőnk részéről, így annyira nem szomorú. A bökkenő, hogy lett mindkettőnknek pár, és szeretnénk a gyereknek bemutatni őket, mert itt az ideje. Maradandónak néznek ki az illetők részemről és az apuka részéről egyaránt. Szerintetek hogyan kellene az új párt a gyereknek bemutatni?

Szerintetek hogyan éljünk túl egy válást? 32 éves nő vagyok. Sok éves kapcsolaton vagyok túl, aminek a végére másfél év házas élet is jutott, de már nem volt értelme a papírnak sem. Összeházasodtunk, mert azt hittük, az majd közelebb hoz minket egymáshoz és mentjük, ami menthető. Nem így lett. Két nagyon különböző ember vagyunk más-más inspirációkkal, vágyakkal, célokkal és világképpel. A szeretetnyelvünk is más. Erre a kapcsolatra rátettünk mindent, olyan volt az eleje, mint egy nyári zápor, veszedelmes, frissítő, elsodró, majd elcsendesedett minden és beállt a kánikula, aztán a langyos, majd hideg idő és lassanként bennem kiégett minden. A házasság jött ekkor, ami 1-2 hónapra feldobta a hangulatot, mert újdonságnak számított, és a kakodalom is fergeteges bulinak sikerült, mindenki jól érezte magát. Tényleg életünk legnagyobb partija volt, ami rólunk szólt a szeretteink körében, de ez nem elég. Ennek nem hét év után és egy pánikszerű gombnyomásra kellett megtörténnie. Majdnem kilenc évem ment rá erre a történetre, amit persze nem bántam meg, de még mindig szenvedek a hiányától, hiszen megszoktam, a részemmé vált. Azt hittem nagyon sokáig, hogy Ő a nagy Ő, aztán kiderült, hogy nem. Szerintem ő is azt hitte rólam, de kölcsönösen csalódtunk eleget, hogy ebbe beletörődjünk és belehúljünk mindketten. Közben én elvesztettem a kedvenc állásom az eddigiek közül. Végre vegyészként tevékenykedhettem egy gyógyszeripari cégnél, aztán hirtelen leépítés következett be az év legelején, és ajánlottak egy fél állást, azt is csökkentett bérért... A helyünkre fiatalokat vettek fel, támogatásért és kicsi bérrel. Ez annyira megvágott, hogy elkezdtem gondolkozni és észrevettem mindazon nézeteltéréseket és hiányosságokat a párkapcsolat területén, amelyek mellett évekig nem tudtam elmenni, majd beletörődtem és munkába öltem a szabadidőt is. Így jöttem rá, hogy ezt el kell engedni addig, ameddig még nincs gyerek. Itt állok most 32 évesen család, pár és minden nélkül, albérletben lakom, nem a szakmámban dolgozom, és van egy kutyám. A depresszió és a gyász érzése kerülget felváltva. Remélem, hogy van kiút. Hogyan kell túlélni egy válást szerintetek?

Mi a véleményetek?