Sziasztok! Pár hónapja vagyok együtt az első barátommal, és azt hittem, hogy minden csodás és felhőtlen. Még sose voltam ilyen boldog, mint azóta vele. Rengeteg időt töltöttünk együtt az első hetekben, de ezek a közös programok az utóbbi időben már kezdtek elmaradozni, és mindig nagyon féltettem, mikor a haverjaival ment be esténként a városba, mert tudtam, hogy számomra idegen lányok is lesznek ott. Aztán beigazolódott a félelmem, megcsalt. Először nem is akarta elmondani, egy közös barátunktól tudtam meg, aki szintén ott volt este, amikor megtörtént. Teljesen összezuhantam, fogalmam sincs mit csináljak, annyira szeretem. Nem akarom elveszíteni. Szerintetek mit tegyek?

Nem tudom, hogy kepes leszek-e valaha szeretni szerelemmel. Milyen érzés a szerelem? És milyen, ha viszonzatlan? Egyszerűen képtelen vagyok vagy talán nem is akarom az érzést még egyszer az életembe, de nem is jön magától. Olyan üres vagyok, amikor egyedül vagyok, pedig lenne kit szeretni. A lelkem viszont simán csak érzéketlen. Túl vagyok egy 9 éves kapcsolaton. Szerencsére nincs gyerek, fiatal vagyok aránylag, 32 éves. Szerelmes voltam, de folyamatosan csalódtam és elégedetlen voltam, ezért léptem ki. Ennek 7 hónapja, de meg mindig semmi, semmi romantikus érzelem, csak ha több napot vagyok együtt valakivel. Ha njncs mellettem az illető, semmit nem érzek. Talán a magányt, de arra van két macskám. Két férfi van az életemben, pár hónapja mindkettő párhuzamosan. Egyik régebb óta, ő csupa vidám, mellette nem kell megfeszülni, lazaság van, de vannak vele problémáim, nem sorolnám, viszont olyan dolgok, amik szerintem nagy vonalakban megbeszélhetőek, megoldhatóak. Egyfolytában elfoglalt, de hátha ez változik. Túl hamar jött vele szóba minden, aztán hirtelen csak a munka és a munkáról való beszéd töltötte ki a hétköznapokat, valahogy elszunnyadt a láng felé, aztán újraéledt, de nem érzem, hogy mindig vele szeretnék lenni, ha nem vagyunk együtt, úgy is jó. A másik srác inspirálóbb, elgondolkoztató teremtés, tetszik is, tartalmasak is az együttlétek, mégsincs ott az az erzés, hogy szeretnék még többet vele lenni, ha éppen nem találkozunk. Ez az ismeretség pár hetes, mégis, mikor találkozunk, mintha vele el tudnám képzelni a jövőt. Aztán itthon, egyedül, nem annyira érdekel a dolog. Mindkét fiú szeret a maga módján és hosszú távra terveznek. Én nem tudok lemondani egyikről sem a másik javára, mert mindkét jellemben van valami, ami illik hozzám, de semelyiket nem érzem teljes mértékben passzolónak. Amikor az egyikel vagyok, a másik nem hiányzik, bűntudatom nincs, csak kezdek belefáradni abba, hogy nem vagyok képes érezni semmit, amikor egyedül vagyok. Ezt pedi csalókának érzem, hogy csak akkor vagyok érzelmes, ha valamelyikkel vagyok, de akkor is affelé, amelyik épp ott van mellettem. Nem értem.

Éreztétek már úgy hogy a szívetek kiugrik a helyéről és pillangók repkednek szerte szét a gyomrodban? Megismerkedünk életünk szerelmével;bele szeretünk és ahogy az rendjén tartja házasságot kötünk vele.Majd telnek múlnak az évek és a szerelem átváltozik megszokássá;szeretetté. Környezetünkben vagy épp a nagy világban egy számunkra akkor még idegen emberbe esünk bele;aki iránt olthatatlan vágyat érzünk ;majd késztetést arra ;hogy megcsaljuk párunkat .De vajon megéri kockáztatni és feladni az eddigi megszokott s nyugodt életünket vagy éppenséggel változtatni a gyötrelmes s már tűrhetetlen párkapcsolatunkon azzal a reménnyel hogy ezúttal végre boldogan élhetünk ;azzal a személlyel aki lángra lobbantja a szívünket?Ti mit gondoltok erről?