#párkapcsolat

Nem volt könnyű az elmült pár nap, de érzem, hogy tétova vagyok. Szerintetek, hogyan viselkedjünk szakítás után? Mit illik és mit nem, mi segít, mi gátol a feldolgozásban?

Fiatal vagyok még, 22 éves. Mindenki azt hajtogatja, hogy előttem az élet és akad más, jobb, szebb, stb. Unom ezt a dumát, mert nekem csak az ex kell, szerelmes vagyok belé. Azért mentünk szét, mert azt mondta, hogy sok a hét év korkülönbség és nem motiválom semmire. Erre hogyan reagáljak? Mit csináljak, hogy visszaszerezzem a párom?

Szerintetek hogyan éljünk túl egy válást? 32 éves nő vagyok. Sok éves kapcsolaton vagyok túl, aminek a végére másfél év házas élet is jutott, de már nem volt értelme a papírnak sem. Összeházasodtunk, mert azt hittük, az majd közelebb hoz minket egymáshoz és mentjük, ami menthető. Nem így lett. Két nagyon különböző ember vagyunk más-más inspirációkkal, vágyakkal, célokkal és világképpel. A szeretetnyelvünk is más. Erre a kapcsolatra rátettünk mindent, olyan volt az eleje, mint egy nyári zápor, veszedelmes, frissítő, elsodró, majd elcsendesedett minden és beállt a kánikula, aztán a langyos, majd hideg idő és lassanként bennem kiégett minden. A házasság jött ekkor, ami 1-2 hónapra feldobta a hangulatot, mert újdonságnak számított, és a kakodalom is fergeteges bulinak sikerült, mindenki jól érezte magát. Tényleg életünk legnagyobb partija volt, ami rólunk szólt a szeretteink körében, de ez nem elég. Ennek nem hét év után és egy pánikszerű gombnyomásra kellett megtörténnie. Majdnem kilenc évem ment rá erre a történetre, amit persze nem bántam meg, de még mindig szenvedek a hiányától, hiszen megszoktam, a részemmé vált. Azt hittem nagyon sokáig, hogy Ő a nagy Ő, aztán kiderült, hogy nem. Szerintem ő is azt hitte rólam, de kölcsönösen csalódtunk eleget, hogy ebbe beletörődjünk és belehúljünk mindketten. Közben én elvesztettem a kedvenc állásom az eddigiek közül. Végre vegyészként tevékenykedhettem egy gyógyszeripari cégnél, aztán hirtelen leépítés következett be az év legelején, és ajánlottak egy fél állást, azt is csökkentett bérért... A helyünkre fiatalokat vettek fel, támogatásért és kicsi bérrel. Ez annyira megvágott, hogy elkezdtem gondolkozni és észrevettem mindazon nézeteltéréseket és hiányosságokat a párkapcsolat területén, amelyek mellett évekig nem tudtam elmenni, majd beletörődtem és munkába öltem a szabadidőt is. Így jöttem rá, hogy ezt el kell engedni addig, ameddig még nincs gyerek. Itt állok most 32 évesen család, pár és minden nélkül, albérletben lakom, nem a szakmámban dolgozom, és van egy kutyám. A depresszió és a gyász érzése kerülget felváltva. Remélem, hogy van kiút. Hogyan kell túlélni egy válást szerintetek?

Ha nem: miért nem? Mezítlábasan miért jobb, úgy szebb?

Hét éves kapcsolaton vagyok túl és majdnem férjhez mentem, 3 hónapon múlt. Fél éve döntöttem úgy, hogy vége, nagyon hosszú szakítási időszak után. Többször próbáltuk megbeszélni a dolgokat, az utolsó hat hétben 10 alkalommal mondtuk ki, hogy vége, mert sehogy nem tudtunk kompromisszumra jutni. Részemről folyamatos, egyre nagyobb csalódás volt végig a kapcsolat, de nem nagyon vettem észre, csak azon, hogy ugyanaz miatt vitatkozom. Nem mentünk sehova kettesben, nem voltak szinte közös élményeink, csak a barátokkal vagy a családdal, illetve a szeretetnyelvünk más volt és a fizikai része is nagyon kevés volt. Sajnos, hogy felgyűlt bennem a sok minden, pedig már megvolt az áhított lánykérés... de azelőtt tettek ki a kedvenc munkahelyemről rajtam kívülálló okok miatt, és megzuhant a kedvem. Otthon ültem, munkát kerestem és jutott idő gondolkozni, újra észrevenni a folyamatos problémákat és felismerni, hogy 7 éve nekem folyamatosan ugyanaz a bajom és csak pár hétig változik a dolog jobb irányba, ha felhozom. Csalódtam, mert életem nagy szerelméről volt szó, de nem úgy alakult a kapcsolatunk és a személyiségeink, hogy együtt tudjuk leélni az életünket. Ő megszokta és belekényelmesedett, én pedig nem tudtam sehogy sem motiválni. Más irányba fejlődtünk az évek alatt. Részemről némileg megmaradtak az érzelmek, a vágy, de ő már nem vágyott, nem lángolt és elmúlt a szerelme. Amikor ezt felismertem, akkor rájöttem, hogy lépni kell. Eljöttem fél éve, de minden nap gondolok rá, vele álmodok. Még pszichológussal is beszéltem a szakítás vagy válás gyászának lépcsőiről és arról, hogy kell feldolgozni egy szakítást ilyen hosszú és mély kapcsolat után. Nem segített sokat. Talán napról napra jobb a helyzet, de türelmetlen vagyok. Szeretnék túllépni a lelkiismeretfurdaláson és a hiányán. Meddig tart ez?

16 éves fiú vagyok

Sziasztok! Eddig én nem nagyon hittem ebbe a jófiú-rosszfiú dologba, mert szerintem nem ezen alapszik, hogy ki kihez húz, vagy ki kibe szeret bele. 21 éves vagyok, egyetemista és nekem a szüleim szerencsére nagyon jó értékeket adtak át. Maximálisan tisztelem a nőket, hiszek az udvariasságban, a kedvességben. Középiskolában volt egy barátnőm, de az csak olyan diákszerelem volt, érettségi után vége is lett. Azóta nem volt időm a szerelemmel foglalkozni, Egészen addig ameddig meg nem ismertem egy lányt. (Az egyik családi barátunk unokahúga) Sok jót hallottam róla előtte is, de amikor egy ilyen nagyobb családi összejövetelen megismertem, szinte megfogott azonnal. Mosolygós, kedves, nagyon okos, és gyönyörű. Sokat beszélgettünk, nekem úgy tűnt, hogy jól kijövünk. Még aznap este számot is cseréltünk, és később beszéltünk telefonon, elhívtam egy kávéra. Igent mondott, én meg örültem mint majom a farkának hiszen ez azt jelentette, hogy ő is szimpatizál velem és esetleg kialakulhat majd a későbbiekben valami közöttünk. Aztán nekem vizsgáim voltak, ő dolgozott így kicsit csúsztak a dolgok, de közben végig beszélgettünk messengeren és egyre jobban megszerettem, már nagyon vártam a találkozót, csak mivel nem egy városban élünk, így nehezebb volt megoldani. úgy alakult, hogy egy hónappal ezelőtt tudtam ismét hazamenni a szüleimhez és akkor tartottunk megint egy olyan családi-baráti összejövetelt, ahova jött a lány is. Már vártam hogy újra láthassam, valamikorra utána terveztem a kettesben találkozást is, de sajnos nem egyedül jött. Egy pasival aki lehetett vagy 25. Magas kigyúrt, kivarrt és sütött róla hogy az az igazi bunkó, aki nem tisztel senkit, és semmit maga körül. Aki manipulál, játszik. Nem tudtam leplezni mennyire meglepődtem, mert nekem a lány egy szóval sem említette hogy közben lett barátja (de még milyen) mégis beszélgetett velem, és a kávézásban is benne volt. Egész este nézhettem őket, ahogy együtt vannak de aztán amikor alkalmam nyilt rá félrehívtam és rákérdeztem, hogy ez most tulajdonképpen mi. Aztán közölte, hogy én értettem félre, ő barátságnál többet soha nem gondolt a kapcsolatunkba, mert kedves vagyok, aranyos de nem az esete. Inkább kell neki ez a "sötét" fazon, akinek mint később kiderült azért van híre a városban. Büntetett előélet, stb.... Itt volt az a pont, ahol teljesen összezavarodtam. Miért jobb egy ilyen csávó? Akivel bizonytalan minden, aki bűnöző, aki rossz. És véletlenül sem azt mondom, hogy tökéletes vagyok, fényezni sem akarom magamat, de hiszem, hogy én sokkal többet tudnék neki nyújtani. Mert tudok tisztelni, nem verem át, és képes vagyok biztonságot nyújtani azzal, hogy nem kell félni, melyik pillanatban csukják rám a börtönnek az ajtaját. Mégis ő kell neki. Hetekig őrlődtem, kerestem a lehetséges okokat, de egyszerűen nem értem. Miért jobb a bizonytalan rossz, mint a biztos jó?

Kedves tagok, eszembe jutott egy remek téma, amire valóban kíváncsi vagyok, ezért szeretném ha átrágnánk. A 21. században szerintetek fontos jel, ha egy lány nem tud nokedlit szaggatni? Egy ilyen kapcsolatba belevágjon az ember?   Köszönöm az építő jellegű hozzászólásokat!

Éreztétek már úgy hogy a szívetek kiugrik a helyéről és pillangók repkednek szerte szét a gyomrodban? Megismerkedünk életünk szerelmével;bele szeretünk és ahogy az rendjén tartja házasságot kötünk vele.Majd telnek múlnak az évek és a szerelem átváltozik megszokássá;szeretetté. Környezetünkben vagy épp a nagy világban egy számunkra akkor még idegen emberbe esünk bele;aki iránt olthatatlan vágyat érzünk ;majd késztetést arra ;hogy megcsaljuk párunkat .De vajon megéri kockáztatni és feladni az eddigi megszokott s nyugodt életünket vagy éppenséggel változtatni a gyötrelmes s már tűrhetetlen párkapcsolatunkon azzal a reménnyel hogy ezúttal végre boldogan élhetünk ;azzal a személlyel aki lángra lobbantja a szívünket?Ti mit gondoltok erről?