#párkapcsolat

Egy éve már, hogy nem tudja eldönteni magában a barátom, hogy szerelmes-e belém igazán vagy csak nagyon szeret. Szakítani nem akar, nekem pedig abba belehalna a lelkem, annyira szeretem, és nem tudom elengedni. Inkább belemegyek ebbe a húzd meg-ereszd meg játékba, és hagyok neki időt kitalálni, merre tovább, mint hogy elüldözzem a türelmetlenségemmel. Félek, hogy elvesztem. Nem akarok nélküle élni, pedig van problémánk bőven, ezen kívül is. Valami mégis mellette tart. Az a baj, hogy józanon távolságtartó, de hétvégén a bulikban átváltozik kedvessé, szenvedélyessé és célozgat, hogy szeret és milyen jó partnerek vagyunk vagy lehetnénk. Minek kellene hinni? Igaz, hogy a részeg ember igazat beszél? Valahol a kettő között vannak a valódi érzelmei? Honnan tudom, hogy szerelmes-e belém valóban vagy csak kihasznál?

23 éves vagyok, két éve vagyunk együtt a barátnőmmel, de valami nem az igazi. Ő 21 éves most, másodéves egyetemista volt, amikor megismerkedtünk, én pedig akkor kezdtem el dolgozni. Eléggé sokat voltam elfoglalt az elején, de ez mostanra jobb lett, de olyan érzésem van, mintha beleunt volna a várakozásba, mert a munka miatt heti 2-3 alkalommal tudtunk csak találkozni eddig. Most ő kezd el majd dolgozni ősztől, és nem tudom, hogy tudjuk összeegyeztetni az ő és az én beosztásunkat, mivel én nappal dolgozom, de ő 3 műszakot vállal majd kórházban. Szerintem attól fáradtabb lesz, hogy a két lakás között és a munkahelye között ingázzon, ráadásul tőlem a kórház kb. 35 percre van autóval. Idő közben pedig tényleg olyan a viselkedése, mintha megunt volna vagy a kevés találkozásba fáradt volna bele, mert nem keres annyit, mint régebb. Nem is olyan kedves, nem is ad magára annyira, mint akár fél éve. Ha hívom, hogy mesélje, hogyan telt a napja, alig mond valamit. Élőben rendben vagyunk, és ha megkérdezem, ő azt mondja, minden rendben, csak stresszes volt az elmúlt fél év és most heveri ki. Valahogy nem tudom elhinni, és fáj, hogy én mindent beleadok, de neki még ez sem elég. Szerelmes vagyok, de nem akarok az lenni, mert nem szeret viszont a párom, szerintetek hogy engedjem el?

Három éve vagyunk együtt a barátommal, én 21 vagyok, ő 23. Még nem élünk együtt, mert más városban tanulunk. Nem vagyunk messze egymástól, de rendszerint csak a hétvégéket töltjük együtt. Nekem még van 1 évem, neki is. Szó volt róla régebben, ha végzünk a tanulmányokkal, akkor összeköltözünk, de mostanában még csak szóba sem kerül, de már jövőbeli terveket sem szövögetünk, mint akár még tavasszal. Április óta, hogy megint nyitva van minden, a barátom elvan a haverjaival. Hétvégente is a barátokkal lógunk és nem szervezünk kettesben semmit az éjszakai alváson kívül. Még buliban is a bárt tamasztja vagy körben lötyögünk ahelyett, hogy párban táncolnánk párat. Olyan, mintha már nem szeretne, nem vonzódna hozzám. Félek tőle megkérdezni. Szerintetek, honnan tudom, hogy nem szeret már a barátom?

Én 195 cm magas vagyok és ez elvileg már túl magas mert rengeteg helyen látom hogy minimum 183cm, és maximum 189-190cm. De ez miért van mi nem jó a magas srácokon?

Sziasztok! A párommal szeretnénk egy romantikus hétvégét eltölteni együtt, kettesben, viszont nem sok ötletem van, hogy hogyan lehetne ezt a legkülönlegesebbé tenni, ezért fordulok hozzátok segítségért. A koronavírus járvány miatt egyébként sincs lehetőségünk utazni, pedig eredetileg az lett volna a terv az évfordulóra, szóval valami otthon vagy a lakhelyünkön is megvalósítható program lenne kiváló. Budapesten élünk egyébként. Szóval bármilyen kreatív ötletet szívesen fogadok, ha vannak bevált randiötletek, azt is. Fő a változatosság.

Volt nemrég egy 4 éves kapcsolatom de párom már nagyon rosszul bánt velem, néha erőszakos is volt, mindenért én voltam a hibás. Délutánosból ha hazaért (kb. 22:30) ha nem álltam neki azonnal a vacsorának mert másnap reggeles lettem volna, én voltam a szemét lusta disznó. De most egyik ismerősöm felé kezdek érzelmeket érezni, és segítene is ebből a borzalomból kilépni. Szerintetek összejöhetnék vele?

Édesanyám 82 éves, fizikailag teljesen jól van. Egy lakótelepen él Budapesten, és már tavaly is panaszkodtak rá a lakók, hogy veszekszik mindenkivel, lopással vádolja a szomszédokat, ha nem talál valamit, vagy elfelejti hova rakta. Tavaly elvittem magánúton neurológushoz, és pszichológushoz is, aki megállapította, hogy előre haladott Alzheimer-kórban szenved, és nincs tudatában a betegségének. Sajnos anyu már régóta ilyen, hogy nem hagy élni másokat. Semmilyen baráti kapcsolata sincs, mivel mindenkire rá akarta erőltetni az akaratát, így nem maradt egy barátnője sem. Párkapcsolata sincs már egy ideje. Mi már 35 éve nem élünk közös háztartásban, mivel, már régen sem volt könnyű kijönni vele. Lehet, hogy jó kifogás, hogy én is dolgozni járok, de fogalmam sincs, hogy tudnám felvállalni ezt a helyzetet, és egyáltalán mit lehet tenni ebben a vírusos helyzetben, amikor még az egészségügy sem úgy működik ahogy kellene. A háziorvosa szerint, (akivel beszéltem a problémájáról, és nagyon lelkiismeretesen meg is látogatta, mivel nem nagyon megy magától orvoshoz) nem igazán van megoldás. Ugyan gyógyszereket írt neki, ami ha nem is gyógyítja meg a betegséget, de talán lassítja a folyamatot. Kérem Önt, hogy segítsen bármilyen javaslattal. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Egy ideje már együtt vagyunk a pasimmal, de érzem, talán elkezdett kihűlni a kapcsolat. Már nem is találkozunk annyit, mint a kapcsolat elején, pedig csak 5 hónapja vagyunk együtt. Mások ilyenkor már elkezdenek összeköltözésről beszélgetni, nálunk kezd elmenni a kapcsolat ereje. Már a fizikai része sem olyan jó, mint mondjuk 2 hónapja. Nekem nincs gondom a párommal, mondjuk azzal igen, hogy egyáltalán nem szeret kimozdulni, és ez a koronavírusos időszak sem könnyíti meg a helyzetet, mert annyira még nincs meleg, hogy pár baráttal kiüljünk valahova sörözni, meg amúgy sem lehet. A vírus és a lezárások szerintem eléggé sok pár dolgát megnehezítették, ami az ismerkedés és a járás időszakát illeti. Úgy érzem, hogy a barátomat ismét meg kell hódítsam, mert kezd nyugdíjas feeling lenni az együtt töltött idő. Szerintetek hogyan vegyem le a pasim a lábáról ismét? Mit lehet most csinálni, hogy feldobjuk a hétköznapokat?

Szerintem a mai világban ez teljesen rendben lenne.

Szerintetek mit gondolhatnak a nők most vagyok túl egy gyerek kori szerelmen 13 éves volt a párom én pedig 14 mikor megismertük egymás mondhatni szerelem volt első látásra 3 éve sikerült a közös összeköltözés.Barátnőm legfőbb problémája az volt hogy a munkához valo hozzá állásom ő sokat dolgozott énis elötte de jött egy időszak amikor nehezen találtam munkát és neki megmaradt a régi.Nem voltak nagy veszekedések szinplán annyival magyarázta hogy ő már nem szerelmes belém hanem szeret mind párom ( pasim ) stb.Tavaj ugyanezt mondta ugyanebbe az időbe akkor szét mentünk egy kis időre én munkát vállaltam kint küldöldön gondolva így könnyebb lessz majdnem minden nap kontaktoltunk viszont a mostani szakításunknál ragaszkodott ahhoz hogy ne keressük egymást napokba véletlen össze futottunk a városba mindig mikor meglát jó kedve lessz elmosolyodik de nem volt ennél több megkínált cigivel elbeszélgettünk.Kicsit rátértem a témára megkérdeztem tőle hiányzok e neki?! Erre ő azt felelte ne kérdezz hülyeségeket mert úgy is tudom a választ.Tudni illik eleinte kis szerény ragaszkodó ha rossz szó hagyta el a számat ő sírásba kezdett mindig azt mondja ő neki erősnek kell lenni meg hogy (Felnőtt ) Voltak neki ilyen szavai is amikor elment ha a szívére hallgatna itt maradna itthon velem viszont ha az eszére elköltözne haza az utóbbi nyert.Tehát elment az elején keresett mindig valami más téma miatt de már napok óta nem . Sokszor azok a szavak hagyták el a száját hogy ő már belefáradt megváltoztunk mindketten ha a sors úgy akarja egymásra fogunk találni 1 2 év múlva!!! Tapasztalt e már valaki valami hasonlót? én szeretem hiányzik és várom haza de valahogy úgy érzem nem fog meg keresni.Az elköltözés elött elmaradt a szex is

17 éves vagyok és úgy érzem majd megőrülök, amikor arra gondolok, hogy van egy srác, akivel talán összejöhetnénk, de lehet, hogy hamarosan elköltözik más városba. Egyetemre készül menni és nem tudja, hogy keresztfélévesre vagy rendes képzésre szeretne-e menni. Nem a szüleitől függ, csak tőle. Másfél hónapja sülve-főve együtt vagyunk, heti 3-4 nap találkozunk, és olyankor eléggé sok időt töltünk együtt. A hétvégéket nála vagy nálunk töltjük, és jól kijövünk egymással, sok a közös érdeklődési kör és értékrendben is egyezünk. Most érzem azt először életemben, hogy komolyan érdekel valaki, de lehetetlen a helyzet, mert neki nagy döntést kell meghoznia. Van egy egyetem a közelben, ahova nem kellene elköltöznie, de az nem annyira jó, mint a távolabbi, ahonnan viszont talán csak 3-4 hetente jönne haza. Én az iskola miatt nem tudnék utazni, maximum havonta egyszer. A távkapcsolat számára nem játszik, mert volt már benne része és még egyszer nem akar belemenni. Félelmetes számomra, hogy mennyire ki tudja vonni az érzelmi részt a döntésből, amikor a jövőjét tervezi. Én erre képtelen lennék. Ha az lenne, hogy mehetnék vele, mert egy idősek lennénk, akkor biztos vagyok benne, hogy egy kompromisszumos megoldást keresnék... de lehet, hogy erre még korai nagyon gondolni 6 hét után. Annyira nagyon egyezünk viszont, és hétvégente, amikor éjszakákig vagy akár reggelig fent maradunk, akkor egészen megváltozik a viselkedése, és olyan, mintha tényleg együtt lennénk. Reggelre viszont megkomolyodik, és telefonozik, elvan, beszél, de nem sokat, mintha bezárkózna. Nem tudom, hogy ezt a kettősséget, hova tegyem. Ennek ellenére felvillanyoz, amikor vele vagyok. Elmúlik minden gond, megnyugszom, felszabadulok, nem érzem magam feszélyezve semmitől, alig várom, hogy hozzáérjek.. Persze nem érek hozzá, hadd tegye meg minden egyes alkalommal az első lépést, mert nem tőlem függ a dolog, csak rajta áll, mit szeretne. Ezt tudatosítottam benne már hetekkel ezelőtt, mert majdnem nem találkoztunk többet egy ominózus "ki mit akar" beszélgetés után. Csak másként alakult. Mintha akkor meggondolta volna magát, és rájött, hogy látni akar, velem szeretne lenni, de mégis kivonna a képből engem, amikor a "merre továbbot" tervezi. Ez egy cseppet ilyesztő a számomra. Megijeszt, hogy van olyan jövőkép, amiben ő nincs benne, és az is megijeszt, hogy ezzel ő teljes mértékben rendben van, legalább is nap közben ezt mutatja. Szerintetek szerelmes vagyok? Mi a szerelem egyáltalán?

Egy hete halt meg a legjobb gyermekkori barátnőm férje, és nagyon szeretnék neki segíteni, de nem tudom, mit tehetnék vagy mit mondhatnék neki és a családjának egy ilyen szomorú helyzetben? Hogyan lehet feldolgozni a gyászt? Mikor múlik el az a gyomorösszeszorító fájdalom, amelyet még én is érzek, hiszen 14 éve ismerem a férjét is. Szerencsére vagy sem, de gyermekeik nem voltak, még csak 36 éves a lány. A család próbálja vígasztalni, de nem eszik, alig iszik, nem megy ki a házból, csak a férje oldalán fekszik az ágyban és szinte vegetál. Amit belé imádkoznak, a stressz miatt kijön belőle. Félek, hogy tönkremegy és legyengül annyira, hogy beteg lesz. Hogyan segíthetnék?

Egy ideje a férjemmel való viszonyom már nem a régi. Ez mindkettőnknek feltűnt, de valahogy sosem beszéltünk róla. Egy idő után gyanússá vált nekem, mennyire távolságtartó, ezért megkérdeztem, hogy mi van a dologban. Először nem akarta bevallani, de a végén mégis kiderült, hogy megcsalt. Állítása szerint egyszeri dolog volt és nagyon bánja, de azóta nem tud a szemembe nézni, annyira szégyelli magát. Azt mondtam neki, hogy megbocsátok, ha nem történik meg többször, de be kell ismernem magamnak, hogy nem tudok megbocsátani és kiheverni a dolgot. Mit tegyek?

Az utóbbi időben nagyon rosszakat szoktam álmodni, de eddig nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget ezeknek a rémálmoknak, annak ellenére sem, hogy mindegyik valóságosnak tűnt. Egyik éjjel viszont azt álmodtam, hogy megcsalt a barátom és azóta sem tudom kiheverni ezt az érzést. Megbántva és csalódottan érzem magam, kicsit távolságtartóbb is vagyok vele, pedig nincs okom rá, hiszen csak álmodtam. Szerintetek mit jelenthet, ha álmomban megcsalt a barátom? Lehet ez egy jel, hogy a való életben is megteszi?

2 éve váltam el, szerencsére közös gyerek nincs, de életem negyede elment egy olyan kapcsolatra, aminek sok értelme nem volt és folyamatosan megtagadtam magamtól mindent, ami addig a személyiségemet jelentette. Feladtam a jövőmet, vidékre költöztem, a szakmámmal ott nem jutottam egyről a kettőre. Hiába volt jó a szociális háló és hiába éltünk jól, nem akartam tovább úgy és ott maradni és stagnálni egy langyos pocsolya szerű kapcsolatban. Azóta, hogy eljöttem, nem tudom szeretni és tisztelni magam. Hogyan szeressem meg magam újra?

Milyen jelekre figyeljek a srác részéről, hogy megtudjam, tetszem-e neki igazán? Van egy nagyon jóképű pasi a harmadévesek között, 21 vagy 22 éves lehet, én 18 éves vagyok, első éves leszek az egyetemen. Most voltunk egy előtalálkozón, ismerkedési est volt a csoporttársakkal és a gólyatábor szervezőkkel. Beszélgettem a sráccal 15 percig kb., mert kiderült, hogy ő is lovas. Azt éreztem, hogy bejövök neki, de nem vagyok benne biztos, mert visszafogott személyiség, nem nyomulós fajta, inkább az intelligens és tisztelettudó. Elvileg az ő 8 fős csapatában leszek, és már ez is érdekes, miként kerültem én abba a csoportba, mert elvileg egy másikba sorsoltak be… Hogyan tudom megállapítani, hogy tetszem-e a srácnak vagy sem?

Kellene egy jó teszt, mert nem tudom, hogy hányadán állok a barátommal. 4 hónapja vagyunk együtt, 17 évesek vagyunk mindketten és azt érzem, hogy ő még egy nagy gyerek, közben mindig ő vágja a fejemhez, hogy milyen naiv és gyerekes vagyok én. Szeretem, de nem tudom, hogy az utolsó évet a suliban vele akarom elkezdeni vagy sem, és pár ilyen rossz párkapcsolati teszt támpontot adna legalább a döntéshez.

14 éves srác vagyok és lesz egy komoly randim végre. Hanyadik randi után lehet csók szerintetek? Olyan para ez a kérdés, hogy nincs kivel megbumálni, a szüleimnek nincs köze hozzá, tesóm nincs, unokatesók kicsik, a haverok hülyék, lebénáznának, mert komolyan tetszik a csaj és nem csak szórakozni akarok, mint mások. Lehet, túl koraérett vagyok, mittomén. A csaj 15 éves, és szép is, okos is, szerény is, nem az a szoknyás köcsög fajta. Sokat beszéltünk messengeren, mert évfolyamtársam a suliban, évvesztes, most leszünk kilencedikesek és egy osztályba jarunk majd, így álltunk szóba egymással. Segített még júniusban egy témazáróra a témákat kigyűjteni töriből, én cserébe újraraktam a gépét, aztán azóta elvagyunk. Az első randi talán megvolt múlt héten, mert elhívtam görkorizni és fagyiztunk is. Jól telt, kreténkedtünk egy kört, beszélgettünk sok mindenről, ő is szeret sportolni és Netflixezni. Azt hiszem, tetszem neki, mert többször hozzá ért a vállamhoz. Szerintem, egyszer direkt esett úgy, hogy fogjam meg és segítsem fel. Szóval jól állok. Mikor csókolhatom meg, hány randinak kell eltenie?

Nem szeretném az élettörténetem leírni, mert nem tragédia, de egy éve elváltam. 34 éves nő vagyok, van egy 5 éves kisfiam. A gyerek apjával már csak haverok voltunk a végére és közös megegyezéssel randizni kezdtünk két éve, majd egy éve elváltunk, mert lettek párjaink. A legényke velem él, heti 2-3 éjt alszik az exemmel, mondhatni, közös a felelősség, de csak én vagyok az anyja. Az apja a buli, szórakozás, lazaság, de amúgy anyás. Szerencsére pont abban a korban van, hogy talán megértette, de az intenzív szülői jelenlét megvan mindkettőnk részéről, így annyira nem szomorú. A bökkenő, hogy lett mindkettőnknek pár, és szeretnénk a gyereknek bemutatni őket, mert itt az ideje. Maradandónak néznek ki az illetők részemről és az apuka részéről egyaránt. Szerintetek hogyan kellene az új párt a gyereknek bemutatni?

Nem tudom, hogy kepes leszek-e valaha szeretni szerelemmel. Milyen érzés a szerelem? És milyen, ha viszonzatlan? Egyszerűen képtelen vagyok vagy talán nem is akarom az érzést még egyszer az életembe, de nem is jön magától. Olyan üres vagyok, amikor egyedül vagyok, pedig lenne kit szeretni. A lelkem viszont simán csak érzéketlen. Túl vagyok egy 9 éves kapcsolaton. Szerencsére nincs gyerek, fiatal vagyok aránylag, 32 éves. Szerelmes voltam, de folyamatosan csalódtam és elégedetlen voltam, ezért léptem ki. Ennek 7 hónapja, de meg mindig semmi, semmi romantikus érzelem, csak ha több napot vagyok együtt valakivel. Ha njncs mellettem az illető, semmit nem érzek. Talán a magányt, de arra van két macskám. Két férfi van az életemben, pár hónapja mindkettő párhuzamosan. Egyik régebb óta, ő csupa vidám, mellette nem kell megfeszülni, lazaság van, de vannak vele problémáim, nem sorolnám, viszont olyan dolgok, amik szerintem nagy vonalakban megbeszélhetőek, megoldhatóak. Egyfolytában elfoglalt, de hátha ez változik. Túl hamar jött vele szóba minden, aztán hirtelen csak a munka és a munkáról való beszéd töltötte ki a hétköznapokat, valahogy elszunnyadt a láng felé, aztán újraéledt, de nem érzem, hogy mindig vele szeretnék lenni, ha nem vagyunk együtt, úgy is jó. A másik srác inspirálóbb, elgondolkoztató teremtés, tetszik is, tartalmasak is az együttlétek, mégsincs ott az az erzés, hogy szeretnék még többet vele lenni, ha éppen nem találkozunk. Ez az ismeretség pár hetes, mégis, mikor találkozunk, mintha vele el tudnám képzelni a jövőt. Aztán itthon, egyedül, nem annyira érdekel a dolog. Mindkét fiú szeret a maga módján és hosszú távra terveznek. Én nem tudok lemondani egyikről sem a másik javára, mert mindkét jellemben van valami, ami illik hozzám, de semelyiket nem érzem teljes mértékben passzolónak. Amikor az egyikel vagyok, a másik nem hiányzik, bűntudatom nincs, csak kezdek belefáradni abba, hogy nem vagyok képes érezni semmit, amikor egyedül vagyok. Ezt pedi csalókának érzem, hogy csak akkor vagyok érzelmes, ha valamelyikkel vagyok, de akkor is affelé, amelyik épp ott van mellettem. Nem értem.